Wildcat 82, Summer 2008, GLOBÁLIS VÁLSÁG



[Home] [hungarian Index] [Archives (German)] [Order] [Contact]


Fordítói előszó
Az itt következő szöveget a németországi Wildcat folyóiratból fordítottuk le. A cikk kicsit régi, 2008. nyár végén jelent meg az újság 82. számában, de tekintettel arra, hogy magyar nyelven alig-alig lehet használható válságelemzésekhez hozzáférni (illetve a politikai sajtó nagy része amúgy is a konzervatív és fasiszta nótát fújja), még mindig segítséget jelenthet az aktuális világgazdasági válság valódi okaira kíváncsi olvasónak. A krízissel egyébként a közeljövőben még sokat fogunk foglalkozni, hiszen a megingó gazdaság a világtörténelmet új irányokba terelheti – vagy a régi minták felelevenítése felé, mint azt pont a szélsőjobboldali reneszánsz mutatja.
Technikai megjegyzések: a saját kútfőből származó jegyzeteket, amennyiben rövidek, [szögletes zárójelbe] tettük, a becsillagozott* fogalmakat a cikk végén megmagyarázva tesszük érthetővé.
Használjátok egészséggel, vitassátok meg!



GLOBÁLIS VÁLSÁG

Csak amikor határokba ütközik a kapitalizmus, akkor van komoly kilátás egy, a tőkeviszonyt alapjaiban megdöntő forradalomra – ezért vesszük szemügyre az aktuális válságot. A hetvenes évek közepének ’olajválsága« óta minden konjunktúra-hullámvölgyben ott lapul a rendszer válsága. Ám a legutóbbi válságban ’a rendszer« még Argentínában – ahol pedig felkelésekre került sor – sem volt soha komoly veszélyben, mivel a stratégiai szektorok tovább működtek; az emberek ugyan esténként elmentek tüntetni, napközben azonban tovább dolgoztak. Ezt az osztály-megosztottságot az utóbbi években Németországban is megtapasztalhattuk: egyre több a sztrájk, de nem az exportágazatok stratégiai szektoraiban.

Világos, hogy a folyó válság a kapitalizmus ’határát« jelzi. Ám csak a konjunktúra leíveléséről van-e szó, vagy crash-hez vezet? Vajon csak a pénzügyi világra korlátozódik, vagy átcsap a ’reálgazdaságra« is? A válság hatásai elleni, világszerte dúló harcokban (sofőrsztrájkok, ’éhséglázadások« és a drágulás elleni más harcok) az érdekel minket, hogy osztály-átrendeződésre kerül-e sor bennük, és hogy keletkeznek-e a kapitalizmusból kifelé mutató perspektívák.

Bejelentett válság

Több, mint négy éve folyik a vita az USA-beli ingatlanbuborékról, és amikor valaki buborékot emleget, úgy érti, az előbb-utóbb ki is fog pukkadni! Példának okáért a Deutsche Bank már 2006-ban arra fogadott, hogy fizetéskiesések lesznek a subprime-hiteleknél*, a JP Morgan Chase 2007. tavaszán elkezdte bebiztosítani magát, más bankok 2007. elejétől bizonyos adósság-instrumentumokból nem vásároltak többet. Ennek ellenére, ill. éppen ezért 2006 végén, mikor az első subprime-kiesések kitudódtak, azt a nézetet pumpálták a közvéleménybe, hogy a rendszer mindezt könnyedén el fogja intézni. Az amerikai kormány például azt hangoztatta, hogy a subprime-válság veszteségei legfeljebb 50-100 milliárd dollárra fognak rúgni. Apróság!

Apróság mindez a bankok szokatlanul innovatív évtizedének kulisszái közt. Mind újabb eszközöket ötlöttek ki, hogy a kölcsönöket újraválogassák, átrétegeljék, megszépítsék és eladható csomagokká változtassák. Lévén ezen üzletek legnagyobbrészt a mérlegeken kívül zajlottak, senki sem ismeri a pontos mértéküket. Úgy becsülik, hogy 2000 és 2006 között a kiadott hitelinstrumentumok névértéke világszerte évi 250 milliárd dollárról 3000 milliárdra emelkedett. Különösen 2004-től emelkedett ugrásszerű mértékben. 50-100 milliárd egyszeri kiesés évi 3000 milliárdos forgalomnál? Apróság!

Viszont mihelyt 2007 júliusában a kis IKB (Deutsche Industriebank AG) az összeomlás előtt áll, mert Rhineland Funding nevű céltársasága rosszul spekulált az amerikai jelzálogpiacon, a BaFin nevet viselő német pénzügyi felügyelet figyelmeztet, hogy itt van ’1931 óta a legsúlyosabb bankválság«. És amikor az Európai Központi Bank ezután 2007. augusztus 9-én 95 milliárd eurót pumpál a piacra, hogy ’megnyugtassa a piacokat«, és nemsokára az amerikai központi bank (Fed) is követi a példát, ez éppen ezeken a piacokon vezet pánikhoz.

Mi történt?

Az utóbbi években a hitelvolumen kiterjesztésének fő eszköze a csomagolás (németül Verbriefung, angolul securitization) volt. Ez azt jelenti, hogy a követelésekből (= jövőben esedékes befizetésekből) vagy a tulajdonjogokból a legszélesebb értelemben adható-vehető értékpapírokat (securities) csináltak. A dot.com-válságban a részvények bizonytalan befektetésnek bizonyultak; azóta az állítólag biztonságos(an növekvő) ingatlan(árak)on alapult a buborékképzés. Aki ilyen értékpapírt vesz, az vásárlását a tőkepiacon kibocsátott újabb papírok útján refinanszírozza. Példák értékpapír-csomagokra: Mortgage Backed Securities (MBS), Collateralized Debt Obligation (CDO), és így tovább. (Van még ABCP, CLO, CBO… − mint említettük, újításokban gazdag évtized volt!) A csomagolás többnyire céltársaságokon keresztül zajlott (mint amilyen a Rhineland Funding), amelyek egyedüli célja ezen értékpapírok kibocsátása volt.

A csomagolás mellé jött még a keverés: kockázatbiztosítás céljából a bankok össze-vissza cserélgették egymás közt ezeket a papírokat. Az új vásárlók gyakorta kibontották a papírokban fellelhető ’hitelkötegeket«, más csomagokkal kötötték össze őket, és úgy adták el megint. E körforgások fölötti ’ellenőrzést« csak a rating(hitelértékelő)-ügynökségek értékelései jelentették. Végül már senki sem tudta, ki birtokolja éppen a kockázatos hiteleket, mert a céltársaságok üzletei nem jelentek meg a bankok mérlegében. Ez a két folyamat (a hitelvolumen felfújása és a kockázat elrejtése/szétszórása) sokszorozódik meg az aktuális válság során.

De honnét jönnek a ’kockázatos hitelek«? Ezek a körforgások abból éltek, hogy állandóan bővültek. E célból aztán olyan hitelalanyokat is bevontak, akik nem engedhették volna meg maguknak egy ház megvásárlását. Becslések szerint az úgynevezett subprime-piac mintegy 1000 milliárd dolláros (1 billiós) volument ért el. A válság onnan kapta a nevét, hogy a kártyavár alulról kezdett el inogni: sok alacsony jövedelmű ember nem tudta már a jelzálogkamatot fizetni, és a bankok ugyan elzálogosíthatták a házakat, zuhanó ingatlanárak mellett azonban már nem tudtak túladni rajtuk.

A subprime-válság fogalma elfedi, hogy ez általános ’adósságválság« (házak, hitelkártyák, autóhitelek, vállalkozói hitelek…), amely rögtön bankválsággá nőtte ki magát, és időközben a ’reálgazdaságot« is elérte.

Amint az első bankok fizetési nehézségekkel szembesültek, egyből kiderült, hogy a CDO-k az egész bankrendszert ’sugárfertőzötté« tették: senki sem tudja, mely bankok állnak összeomlás előtt (’bizalmi válság«). Kevés kivétellel – mint pl. a GoldmanSachs, amely a válsággal sokat keresett, mivel az összeomlásra spekulált – minden nagy multinacionális bank érintett (CitiGroup, Morgan Stanley, Merrill Lynch, UBS, Société Générale, Deutsche Bank, stb.).

A krach után már senki nem akarta ezeket a ’strukturált termékeket« megvenni. Ez sok befektetési eszköznél azonnali likviditási válságot váltott ki. A bankok a jelzáloghoz hasonló követeléseket már nem tudták a subprime-tételekhez fűzve továbbadni, és tőkehiányuk keletkezett. Általános volt a félelem, hogy a vállalkozói hitelekhez nehezebb lesz hozzájutni (’hitelprés«), ami azóta részben be is következett.

Ténylegesen azonban a pénzügyi válság az első évben jóval kevesebb ’reálgazdasági kárt okozott«, mint a gigantikus összegek alapján várható volt. A Financial Times Deutschland fő-közgazdásza augusztus 8-án epésen beszélt a ’varázslatos katasztrófáról«, és megjegyezte, hogy az 1987-es részvénykrach és az 1998-as ázsiai válság után is elmaradt a ’rettegett visszaesés«.

Vagy két tucat olyan cikket lehetne mutatni a ’főközgazdásznak«, amelyekben ő maga ír ’minden idők legnagyobb pénzügyi válságáról«, ’a nemzetközi pénzügyi rendszer fenyegető összeomlásáról« és egyebekről. Viszont a propagandának nagyon fontos szerep jut a pénzügyi válságok kezelésénél (handling). És a ’szakértők« trendjóslásai többé-kevésbé véletlenszerűek, mert csak a legutóbbi napok fejleményeit számolják tovább; a válság azonban egyértelműen fokozatosan bontakozik ki. És harmadszor: valóban igaz, hogy 1987 és 1998 után a recesszió elmaradt – éspedig azért, mert az utóbbi évtizedek összes válságát azzal oldották meg, hogy a központi bankok, mindenekelőtt a Fed, óriási pénzösszegeket nyomtak a gazdaságba. Így tudták megakadályozni, hogy a válságból összeomlás legyen – ezzel azonban minden alkalommal lefektették a következő válság alapjait. Így történt most is.

Fokozatok

Egy évnyi ’pénzügyi válság« után az elsőből a második fázisba való átmenetnél tartunk. Csúcspontját a válság csak 2009-ben vagy akár 2010-ben fogja elérni. A folyamat abból ered, ahogy a ’60-as/’70-es évek fordulójának válságát ’megoldották«. A vállalkozók a profitráta esése, az emelkedő reálbérek és az ellenséges munkások elől pénzügyi befektetésekbe menekültek. 1969 és 1971 között megkétszereződtek a világ pénzügyi piacain folyó dolláráramlások. Három év alatt annyit növekedtek, mint az előző évszázadokban (bár mai szemmel nézve nevetségesen ható összegekről van szó). Erre reagálva az akkori USA-elnök Nixon 1971. VIII. 10-én feloldotta a dollár aranyparitását, és a yenhez és a német márkához képest határozta meg az értékét. Az importokra különleges vámot vetett ki, és ’bér- és árstoppot« kényszerített ki (5%). Ez volt a vége Bretton Woodsnak, a második világháború után kialkudott valutarendszernek. A szabadon adott-vett valután keresztül kellett a nemzetközi tevékenységet folytató vállalatoknak bebiztosítaniuk magukat a valuták értékének ingadozása ellen; ebből keletkezett a származékos értékpapírok kereskedelme (mely által a pénzáramlások még inkább megnövekedtek). És számos vállalkozó felismerte, hogy a valutaspekulációkkal könnyebben lehet pénzt keresni, mint a produktív befektetésekkel (miáltal a pénzügyi áramlások még jobban megnövekedtek).

Az úgynevezett ’neoliberalizmus« a maga ’pénzpiaci deregulációjával« a válságkonstellációkból való egyik kiútról a másikra fejlődött ki. Ezek reakciók voltak, és nem ’független politikai döntések«, szerkezetileg a mechanizmus mindig ugyanaz volt: a tőke nyereséges befektetési lehetőségeket keres, és a tőkepiac a vállalkozókat biztosabb nyereséggel kecsegteti, mint egy saját cégbe való befektetés esetében. A legutóbbi ciklusban ezek a lehetőségek többek közt a nyugdíjalapok voltak. Óriási összegeket igazgatnak, és törvény kötelezi őket, hogy csak ’AAA« értékelést kapott papírokba fektessenek be, ámde ezekből nincs olyan sok! A ’megoldás« a föntebb leírt ’újítás« lett: a bankok a ’szabályos«, a kevésbé szabályos és a teljesen vacak papírokat új ’befektetési termékben« kapcsolták össze: a CDO-ban. Ezeket külön erre alapított conduit-kön (Structured Investment Vehicles) keresztül adták el, hogy a bankfelügyelet saját tőkéről szóló előírásait megkerüljék.

A pénzügyi szférába való menekülés a kapitalista válságok rendes menete, Marx már az 1857-es első világgazdasági válság kapcsán elemezte ezt, és megalkotta rá a ’fiktív tőke« fogalmát. És ugyancsak nagyon korán használták a kapitalizmusban hedging instrument-eket* spekulációra (a parasztok már a 17. században is futures-zel* biztosították magukat a termények árának esése ellen; és a chicagói határidős árutőzsdén már 1848. óta a futures csomagolt formájával kereskedtek, azaz spekuláltak). Ám a krízisek korábbi menetével szemben az 1973. óta lezajlott válságokban nem értéktelenedett el tömegesen a felhalmozott spekulációs és hitelmennyiség (’defláció«: [az általános árszínvonal tartós csökkenése; a pénz csereértékének emelkedése − a ford. megj.]); ezért áll a pénztőke és a dologi értékbe fektetett tőke ma olyan viszonyban, amilyenben még soha. És ezért csillan fel minden konjunkturális válságban a ’rendszerválság«.

[Ha az utóbbi 35 évben megesett válságokban a felhalmozott pénz- és hiteltőke megtartotta értékét, az azt jelenti, hogy ma a kapitalizmus történetében példátlan értékmennyiséget képvisel, amelyet az egész rendszer működésben tartására, vagyis különféle befektetésekre és az azokból eredő további felhalmozásra használnak. Ez pedig azt jelenti, hogy ha most mégis tömegesen elértéktelenedik, az egész rendszer körforgása kerül komoly veszélybe. − a ford.]

Bretton Woods II vége

Bretton Woods vége után továbbra is léteztek az általa létrehozott intézmények (Nemzetközi Valutaalap, röviden IMF, és a Világbank), és újonnan megalapították a G7-et is, hogy valamelyest tompítsák a régi megállapodás nixoni egyoldalú felmondásának következményeit. Nem kötöttek új megállapodást, ehelyett ’szerződés nélkül« képződött az, amit néhány esztendő óta Bretton Woods II-nek neveznek. Ez azon alapul, hogy az USA óriási mennyiségben importál ipari termékeket Ázsiából. Mivel sem Japán, sem Kína nem vásárol sokat az USA-tól, magas és állandóan növekvő amerikai külkereskedelmi hiány keletkezik. Ezzel szemben Japán és főleg Kína amerikai kötvényeket és dollárt vásárol, amit devizatartalékként tárol. Az Egyesült Államoknak így aztán csak dollárt kellett nyomtatnia, hogy mozgásban tartsa a rendszert. A közkeletű nézettel ellentétben nem az USA magas külkereskedelmi deficitje a probléma (ezt kiegyenlíti az amerikai multik visszafolyó profitja; a Wal-Martnak például több, mint 700 gyára van Kínában), hanem a nagymértékű eladósodás. 1987 és 2007 vége között az USA össztartozása (költségvetési hiány, az egyes szövetségi államok és vállalatok adósságai) 11-ről 48 billió dollárra emelkedett (összehasonlításképpen: az egész földgolyó évi összterméke, vagyis GDP-je kb. 61 billió dollár), és még tovább növekszik: csak a 2009-es kormányzati költségvetés 482 milliárd dollár újabb adósságnak néz elébe. E hitelek törlesztésére az USA-nak 400-500 milliárd dollár évi tőkebeáramlásra van szüksége. A Fed 2007-es súlyos kamatsüllyedésével és a dollár 2008-as komoly leértékelésével összeomlott a Bretton Woods II-rendszer. A reálbérek leszorításából és a belső keresletnek a hitelek kiterjesztése általi egyidejű szintentartásából álló neoliberális politika kimerült. Nem látható tisztán, hogy hogyan nézhetne ki egy új, ideiglenesen ’stabil« rendszer.

Az ingatlanbuborékból elfolyó tőke biztos befektetések után kutatva felfedezte a nyersanyagokat (rezet, aranyat, kőolajat, még a vizet is!) és az élelmiszereket. Ez a ’pénztúlkínálat« világméretű inflációt váltott ki, főként az élelmiszerek és az energia minden fajtája drágult 2008. elején drámai mértékben és mindenütt. A kőolajárak magasba szöktek, bár a kereslet csak lassan nőtt, és nagyjából 2008. közepe óta stagnál (a zsugorodó világgazdaság jelei; az utóbbi hetekben a kőolaj ára ismét jócskán leesett). De vissza a kérdésünkhöz: vajon ezek a pénzügyi viharok csak milliók életfeltételeit teszik tönkre, de nincs hatásuk ’a tőkére«? Hol marad a crash?

Bankválság

A bankok történetének legnagyobb válsága még semmiképpen sem ért véget. Miután nem tudható, hol vannak még romlott hitelek, a bankok nem hiteleznek egymásnak többé. ’Bizalmi válság« van. És a bizalom a szabályszerű üzletmenetben a kapitalizmus anyagi feltétele. Eddig 450 milliárd dollár veszteséget írtak le a bankok, a ’romlott hitelek« összegének mintegy felét. Július végén a Merrill Lynch névértéküknél 78 százalékkal kevesebbért adott el mérgezett papírokat. Az amerikai ingatlanpiacon tovább esnek az árak. A hitelkiesések száma nő, júliusban az előző évinek 55%-ával. A válság végén a legnagyobb amerikai, európai és japán bankkonszernek összes érintett magántőkéjének fele megsemmisülhet. Több, mint 100 kisebb amerikai bank csődbe mehet.

A nagyobb bankok (mint a Sachsen LB, Angliában a Northern Rock, Amerikában a Bear Stearns 2008. márciusban és az IndyMac júliusban) fizetésképtelenek voltak. A Bear Stearns csődjénél egy hajszál híján bedőlt a nemzetközi pénzügyi rendszer. Ezért mentették meg mindeme bankokat, vagy úgy, hogy az állam vagy a jegybank garanciát vállalt rossz hiteleikre, és bagóért eladhatták azokat más bankoknak, vagy úgy, mint az IndyMac, a második legnagyobb valaha becsődölt amerikai bank, amelyet augusztusban az amerikai bankok állami befektetésbiztosítási alapja vett át. Ha nem is dől össze az egész nemzetközi pénzrendszer, a bankszektor masszívan koncentrálódik. (Ez egyébként az egész gazdaságra igaz, lásd az autóipart!)

2008. nyarán a válság eléri a biztosítókat (AIG, Münchener Rück, Hannover Rück, Allianz, Swiss Re, stb.). Ez logikus és várható volt. Azonban rögtön átterjed a ’fogyasztó-közeli ágazatokra«, mint a kiskereskedelem meg az autóipar, amelyek már régebb óta válságukat élik.

Válságban az autóipar

Az iparágak közül elsőként az autóipart érintette a krízis. Nyomás nehezedik a Daimlerre, a BMW-re, a Fiatra, a Toyotára; a már eddig is düledező General Motors-t, Fordot és Chryslert most egyenesen a csőd fenyegeti.

Az autóeladás azért borul meg, mert a benzin drágul és mert a fogyasztók a válság során szegényednek. Ennek tetejébe a nyersanyagok, ezáltal maguk az autók is megdrágultak, ami tovább súlyosbítja a forgalomgondokat. Az autómultik továbbá besétáltak az erdőbe, mert részvényárfolyamaik bebuktak, és a kockázatelemző ügynökségek lejjebb sorolták őket (az említett autómultik részvényárfolyamai az első félévben 20-40%-kal estek; a rating-ügynökségek B mínuszra értékelték le a GM-et és a Chryslert – ez már majdnem a junkbond*-színvonal!). Az alacsony besorolást kapott vállalatoknak magasabb kamatot kell fizetniük, hogy pénzt csinálhassanak a tőkepiacon. Ahhoz azonban sok pénzre van szükségük, hogy technológiai újítások segítségével kikászálódjanak a ’kőolaj-csapdából«. Mintha mindez nem lenne elég, ráadásnak még az ’autóbankok« üzleti modellje is összeomlott. Az USA-ban az autók 80%-át hitelre veszik meg, és e szerződések idáig olyan jövedelmezőek voltak, hogy az autóbankokat aranytojást tojó tyúkoknak tekintették. 2007. novembere óta azonban a nagy összegű hitelkiesések miatt kutyaszorítóba kerültek, a lízing pedig a cégeknek a zuhanó használtautó-árak mellett már egyáltalán nem éri meg.

Az autókonszernek évek óta óriási túlkapacitást halmoznak fel. 2008-ban az USA, Nyugat-Európa és Japán ’szentháromságában« befullad a forgalom. Itt 2008-ban eddig nyolc százalékkal kevesebb autót adtak el, Amerikában a visszaesés 18 százalékra rúgott; a General Motors már négy autógyárat bezárt. Egyidejűleg tovább folyik az új gyárak építése a BRIC-országokban. Hogy ott később köszönt be a válság, az hülye viccnek ható ’szakértői számításokhoz« vezet, miszerint a további forgalomnövekedés Brazíliában, Oroszországban, Indiában és Kínában megelőzhetné a válság betörését. Ami mindenesetre biztos: a válságot túlélő autómultik ezek után teljesen másképp fognak elhelyezkedni a térben; Németországban pl. a tendencia szerint nem gyártanak több kisautót.

Az autóipar, a fordizmus kulcságazata és névadója, és az autó, a modern ipari társadalom kulcsterméke radikális változások előtt áll.

Az autóipar után a gépipar, a technológia, az acél és a vegyipar kerül veszélybe. Ezek mindannyian ’kései ciklusúak«, vagyis a válság később érinti őket. Autóipar, vegyipar, acélgyártás, gépipar… – a német gazdaság stratégiai ágazatai.

Globális válság…

Az aktuális válság olyannyira kiterjedt az egész földgolyóra, mint még egyetlen elődje sem. A ’subprime« csak a közvetlen kiváltó oka, az infláció csak a (folyamatban lévő) kifejeződése volt. Szétesett a ’bérleszorítás« és a ’perifériáról« szerzett nyersanyagok és iparcikkek adósságokkal finanszírozott fogyasztásának mechanizmusa. Emögött teljes nagyságában láthatóvá válik a válság magja: a túlfelhalmozás. A tőke több, mint három évtized alatt körbemenekült a Földön, hogy befektetési lehetőségeket találjon. Most bezárult a kör. Az aktuális válságból nincs meg az a kiút, ami a hetvenes évek közepén bevált: áttelepítés, ’a periféria iparosítása«. A periféria ma iparosítva van.

Az Amerikában és más G7-államokban visszaeső kereslet súlyos hatással lesz az ’újonnan iparosodott országokra«. A BRIC-államok* – némi időeltolódással – mélyen a válságba fognak merülni. 2007. októbere óta a részvények Kínában több, mint 60 százalékot estek. 2008. júliusában a termelés 2005. óta először mutatott csökkenést. Oroszország hivatalos inflációs rátája már 2007-ben majdnem 12 százalékos volt, az életszínvonal csökken; a béremelések elmaradnak az inflációtól, az élelmiszerek drágulása az 50%-ot is elérte. Az első negyedévben 42,8 százalékkal visszaestek a befektetések. Az orosz gazdaság különösen sebezhető, mert teljes mértékben az olaj és a földgáz, valamint az olajszármazékok exportjától függ. India rossz időknek néz elébe, az infláció rekordmagasságokban táncol, a bruttó hazai termék gyengébben növekszik, a teljes kivitel 15 %-a az USA-ba irányul. Csak Brazíliában más a helyzet, amely ugyanúgy robog, mint eddig.

A ’70-es évek közepétől kezdve a világ népességének proletarizálódása az eddigi történelemben példátlan méreteket öltött. A válságban most világméretű munkaerőpiac bontakozik ki, amelyet azonban nem homogénnek kell elképzelni, ellenkezőleg, a nemzetközi munkamegosztás még inkább szétválik, melynek kapcsán erősödni fog egyes nagyvárosoknak a már most is megfigyelhető újraiparosítása (’visszatelepítés«). A válságtól függően az elvándorlások világszerte megint irányt váltanak – pl. Európán belül a válságterületekről (Írország, Anglia, Spanyolország) többmillió kelet-európai fog megint elvándorolni.

E folyamatokban láthatóvá válik a globális munkásosztály.

…csigatempóban

Júliusban az USA inflációja 5,6 %-ra emelkedett – 1990. óta a legmagasabb értékre, különösképpen a ruházati cikkek megemelkedett árai miatt (drágább lett a kínai import). A hetedik hónapban aztán nőtt a munkanélküliség, és most hivatalosan éppen 5,7 %-on áll. Sok nagyvállalat elbocsátásokhoz folyamodott: a General Motors 5000, a United Airlines 7000, az American Airlines 6840 embert tett ki, stb., stb. Államválságra hivatkozva a kaliforniai közszolgáltatói szektorban 22 000 fős leépítést jelentett be július végén Schwarzenegger kormányzó.

Az amerikai eladósodás tovább növekszik. Minden adófizető csekket kapott a kormánytól, júliusban ez 30 milliárd dollárt tett ki. Kiegészítésképpen a magánháztartások további 14,3 milliárd dolláros tartozást halmoztak föl. Ennek ellenére a kiskereskedelmi forgalom mindössze 0,1 százalékkal nőtt. A GDP 2008. második negyedévi 1,8 %-os emelkedését sok szakértő – már megint! – az amerikai válság végeként értékelte.

Az €uro(-térség)

Az EKB (Európai Központi Bank) július elején 4,25%-ra emelte a kamatát, és e döntéséhez tartotta magát augusztus eleji ülésén is. A kommentátorok rejtelmeskednek, sokan kritizálnak, némelyek azt kérdik: tudnak-e valamit, amit mi nem? A keynesiánusok ismét a ’jobb nemzetgazdászok« szerepét játsszák, hiszen népgazdasági szempontból természetesen őrültség recesszió idején kamatokat emelni. Vagy az EKB egyáltalán nincs képben?

Kézenfekvő a válasz: az EKB egyfelől az osztály, másfelől a dollár ellen harcol. Az €urót azzal a céllal hozták létre, hogy a dollár uralkodó helyzetét megtörjék, és fontos lépéseket is tett efelé. Ugyan a legtöbb nyersanyaggal továbbra is dollárban üzletelnek, és a világ valutatartalékait nagyrészt dollárban tartják, az €uro-zóna körüli országokban az €uro nemhivatalos második pénznem, állítólag az illegális fegyver- és drogkereskedelemben jelentősen háttérbe szorította a dollárt (ez magas kamatnélküli hiteleket jelent!), és eközben mindenekelőtt több nemzetközi kölcsönt adnak €uróban, mint dollárban, az €uro így az USA azon előjogába gázolt, hogy saját valutájával is tartozhat az üzletfeleknek. Hogy ebbe az irányba mozdulhasson tovább, erős pénznek kell látszania. Ez az EKB pénzpolitikájának egyik magyarázata: támadás a dollár ellen. Az EKB kamatemelése meggátolta annak lehetőségét, hogy a Fed a kamatokat Amerikában tovább süllyessze (korábban egymás után hétszer tette ezt, legutóbb két százalékra). A Fed a fenyegető recesszió és a túl magas infláció között vergődik, és ezt többé nem tudja dollárnyomással kiegyenlíteni.

Számunkra azonban fontosabb az EKB azon – kihirdetett – célja, hogy nem hagyják a helyzetet ár-bér-spirálba fordulni (megnőnek a bérkövetelések, hogy kiegyenlíthessék az inflációt), amit ők pofátlanul ’bér-ár-spirálnak« hívnak: ’Ilyen kontextusban továbbra is döntő jelentőségű, hogy a bér- és árképzésnél elkerüljük a széleskörű másodlagos hatásokat.« Az EKB tanácsa ezért az €uro-térségben zajló bértárgyalásokat ’különös figyelemmel kíséri«. (EKB Havi Értesítő, 2008. augusztus)

Kőkemény hadüzenet, mialatt kibontakozik a válság.

Infláció

A proletároknak csak pénzük van, nincs más vagyonuk, ezért többet veszítenek az inflációval, mint mások; az alapélelmiszerek és az energia százalékos arányban sokkal durvábban megemelkedett árai duplán hatnak rájuk, mert kiadásaiknak jóval nagyobb részét teszik ki ezek a költségek. Még súlyosabban tör magának utat az árdrágulás az olyan országokban, mint mondjuk India, ahol a létminimum alatt élők átlagban jövedelmük több mint felét élelmiszerekre költik. De strukturálisan hasonló folyamatok zajlanak a metropoliszokban is: például egy átlagos amerikai háztartás a ’90-es évek elején jövedelmének 25 százalékát költötte lakásra, ma 50-60 százalékát! Hiszen a legutóbbi fellendülés alkalmával nem nőttek a bérek: 2006-ban az amerikai családok reáljövedelmének középértéke a 2000-es szintet sem éri el, így aztán az átlagcsalád az előző recesszió előtti színvonal alatti jövedelemmel vághat neki a mostani recessziónak. Ilyen eddig egyszer fordult elő: 1981-ben, egy két mélypontot is elért recesszióban. A válság tehát már a ’meggyengült fogyasztókat«, vagyis az erősen eladósodottakat sújtja. A korábbi válság-hullámok során az amerikai munkásosztály a csökkenő reálbérek mellett életszínvonalát csak másod- és harmadállások útján tudta megtartani – a legutóbbiban csak adósságokkal. Ezeket aztán az őrülten emelkedő ingatlanárak közepette gyakorta vették föl jelzálog, esetleg subprime formájában.

Egy jobb társadalom lehetősége?

’A fejlett kapitalizmus válságában mindig fölcsillan egy jobb társadalom lehetősége: ugyanis nem a hiány kifejeződése, mint a megelőző évszázadokban, hanem a fölöslegé: túl sok az áru, a munkaerő, a fölhalmozott tőke – túltermelés, munkanélküliség, csőd… Vagyis a válságban kézzelfoghatóvá válik, ami a tőke valójában: a társadalmasult emberek termelési lehetőségeinek (!) elidegenedése számukra ellenséges, romboló és leigázó hatalommá…« (Wildcat-Zirkular #56., 2000. május)

Hol aktuálisak szerintünk e lehetőségek?

Egyáltalában nem az a kérdés, hogy a vállalkozók és az állam megragadják-e a válsággal jött lehetőséget, hogy élet- és munkakörülményeinket további ’gátszakadásokkal« tönkretegyék – már most is ezt teszik, miként minden eddigi válság alkalmával! És nem az a kérdés, hogy lesz-e ellenállás – már elkezdődött (lásd éhséglázadások világszerte, a Romániáról és Egyiptomról szóló cikkek ugyanebben a számban – Wildcat #82, 2008. nyár). A kérdés az, hogy az ellenállásból keletkeznek-e olyan perspektívák, amelyekben kifejeződik ’egy jobb társadalom lehetősége«. Hogy támadás lesz-e az ellenállásból. Ez nem derül ki a közölt tudósításokból – ehhez még tán túl korai is az idő.

A legutóbbi nagy gazdasági válság folyamán az 1998-99-es komoly recesszió és a pénzügyi rendszer összeomlása következtében felkelések és széleskörű tömegmozgalmak születtek Argentínában. Végül azonban az urak gyorsabbak voltak, mint a felkelők. A válság következményeit áthárították a prolikra, és 2003. óta ’a gazdaság« ismét növekszik.

Mit tegyünk, ha hasonló fejleményekkel kerülünk szembe?

A válság nyilvánvalóvá válása óta a baloldal majdhogynem ösztönösen a status quo és az állam, azaz megint a saját nemzetállamának védelmébe kapaszkodik. Ennek egyik változata a megoldásként javasolt ’keynesianizmus«, amit némelyek mint jobb nemzetgazdászok ajánlanak. Amikor olyanok csinálják ezt, akik kormányra akarnak jutni – mint a PDS*, Lafontaine [Magyarországon a jobbosok − a ford.] –, akkor nem kell tovább kommentálnunk, ám ha az AK-ban [Analyse&Kritik, korábban ArbeiterKampf (’munkásharc«): német baloldali újság, régebben leninista, mostanság inkább a ’globkrit«, ’posztmarxista«, stb. baloldali trendek között evez − a ford. megj.] is ezt propagálják, az azt mutatja, hogy a radikális baloldal már nem tart lépést a fejleményekkel. Tíz évvel ezelőtt ezek az emberek három föltevésből indultak ki: hogy a globalizáció folyamata lényegében lezárult; hogy a ’munkásosztály végével« van dolgunk; és hogy a neoliberalizmus ellen kell küzdenünk. A ’neoliberalizmus« a végét járja, a munkásosztály annál kevésbé – még azzal is szembesülni, hogy a ’globalizáció« egy válságos folyamat kifejeződése volt, amely most végéhez ért?! Ez nyilvánvalóan túl sok!

Mindig csak a kormányprogramhoz viszonyított alternatívákat megfogalmazni, ez olyan, mint halottnak a csók: Schröder leválasztja a jóléti államot a bérről, és az ALG II-vel [munkanélküli segély II.] nyomorúságos alapjövedelmet vezet be – a baloldal magasabb minimumjövedelmet [nem csak bér, hanem támogatások, segélyek is − a ford.] követel. Merkel a klímacsúcsról fecseg – a baloldal klímatáborokat csinál… A szakszervezetek az organizing programmal* akarnak saját válságukon túljutni – a baloldal is beszáll a buliba…

Az ilyen szociálliberális állásfoglalások nem adnak választ a kapitalizmus újabb válságos fejleményeire. Az utóbbi évek pénzügyi keynesianizmusa, amely az IT-robbanás összeomlásából keletkezett, és fölfújta az ingatlan- és fogyasztói hitelek buborékját, egyszerűen kipukkadt. A ’helyes« keynesianizmushoz való visszatérés egyszerűen nem lehetséges – még ama parancsnoki hidakról szemlélve sem, amelyekre oly szívesen állnak ki a baloldali gondolkodók. Nemzeti keretben ez ma már nem működik. Európai szinten az eddigi eltéréseket az EU-bővítés olyan mértékben felerősítette, hogy egy egész Európára kiterjedő keynesianizmusnak semmi alapja sem lenne. Egyébiránt a keynesianizmus a gazdasági válságot csak a második világháborúban tudta megoldani.

Az ilyen programoknak lenne a dolga a követeléseket a kapitalista fejlődés hajtóerejévé kovácsolni. Ilyesminek lehet helye Kínában, ahol még hátravan, hogy alkotmányban rögzítsék a sztrájkjogot, és szakszervezetek alakuljanak – de Európában? De még ha a baloldaliak készen is állnak, hogy a hatalom fegyverhordozóiként minden ellenzéki mozgalmat az államhoz kössenek, és a munkásharcok megnyugtatására újabb eszközöket helyezzenek készenlétbe – amiben a Balpárt* (Die Linke) természetesen teljes mellszélességgel részt vesz! –, szóval még akkor is új szekuláris fellendülésre van szükség, hogy stabilizálódjon a kapitalizmus. Reális-e ez? Jön-e megint egy ’kapitalista aranykor«?

Inkább hagyjuk ott a parancsnoki hidat, és figyeljük ’alulról«, hogyan fejeződnek ki az emberi szükségletek és a tőke válságos fejlődése közötti ellentmondások a politikai harcokban! Olyan harcokban, amelyek magukban hordozzák a lehetőséget, hogy az egész szart meghaladjuk. A gépházban az erő!

Kifejezések magyarázata (fordítói gyűjtés)

Balpárt (Die Linke) – Ami a Munkáspárt Magyarországon, az Németországban a Balpárt, bolsevik nosztalgia és szociáldemokrata politika. A legutóbbi német parlamenti választásokon (2009) a Balpárt kb. 15 százalékot szerzett. Előde a *PDS (Partei des Demokratischen Sozialismus), amely a sztálinista SED-ből (’Szocialista Egységpárt«) maradt meg a rendszerváltozás után.

BRIC-országok − Brazília, Oroszország (Russia), India, Kína (China). Azon korábban szegény államok, melyek olcsó munkaerejük mozgósításával és a nagy területükön található nyersanyagokkal az utóbbi évtizedekben magukhoz vonzották a nyugati befektetéseket, így burzsoáziájuk tetemes felhalmozása után most kezdhetnek lassan engedményeket tenni a bennük lakó munkásosztálynak (ha az kikényszeríti azokat), természetesen a világporondon való hatalmi igények mellett.

Futures − Tőzsdei határidős termékekkel való meghatározott módon történő kereskedés. A két fél nem magára a termékre, hanem egy, a termék feletti rendelkezési jog adásvételére köt ügyletet. Az opció vevője megvásárolja azt a jogot, hogy egy adott későbbi időpontban vagy időpontig eldönthesse, hogy kíván-e élni az opciós szerződésben kikötött vételi vagy eladási jogával. Az opció eladóját a szerződése arra kötelezi, hogy amennyiben az opció vevője élni kíván a joggal, úgy teljesítse a szerződésben foglalt vételi vagy eladási kötelezettségét.

Hedging − Fedezeti ügylet: ennek során az árfolyam nem kívánt változásából fakadó kockázatot igyekeznek kivédeni a piaci szereplők. Az árfolyamkockázat ellen védekező adott jövőbeli időpontra, devizára, összegre szóló vételi vagy eladási opciót, jogot vásárol díj ellenében.

Junk bond − ’Bóvlikötvény«: BB (Standard & Poors) vagy BA (Moody’s) vagy még alacsonyabb besorolású spekulációs célú kötvény, amely a befektetőket magasabb nyereséggel kecsegteti, mint a pénzügyileg stabil vállalatok kötvényei. Ez utóbbiak ugyanis nem szorulnak rá arra, hogy a nagy hozam ígéretével csábítsák a vásárlókat.

Organizing − A szakszervezetek fiatal szervezőket alkalmaznak, akik bérmunkában toborozzák az embereket, és szervezik a kampányokat, főleg Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Sok lelkes baloldali aktivista belemegy ebbe. (Lásd még: Wildcat #80, valamint Ken Loach filmje, a Bread and Roses.)

Subprime − A ’subprime« (’küszöbön aluli«) kifejezés a magas kockázatra utal. A ’subprime« jelzálogkölcsön, amelyet gyakran nem jogosult embereknek utalnak ki, vagyis a hosszútávú havi visszafizetés magasabb összegű, mint az ő jövedelmük. Sokszor azon várakozás alapján nyújtják e kölcsönöket, hogy a lakástulajdonosok jövedelme növekedni fog a jövőben, és kedvező kamatokat (’csalikamatokat«) adnak hozzájuk, amelyek az első pár évben igen alacsonyak lehetnek, de aztán ugrásszerűen megnövekedhetnek. Ha az ingatlanpiac vagy a gazdaság egésze gyengül, e hitelek fuccsolnak be elsőnek.

23 tézis a kapitalista válságról

Lefutása

1. 2006-ban az amerikai ingatlanárak többévi szárnyalása véget ért – 2007-ben süllyedni kezdtek, jelentős túlkínálat volt lakásokból és házakból. Emelkedő kamatok és csökkenő házárak közepette a háztulajdonosok elcsúsztak a jelzáloghitelek fizetésével. Közvetlenül ez váltotta ki a subprime-válságot, és rögtön átcsapott a befektetési bankokra is (1); 2007. márciusában váratlan, erős árfolyamesés sújtotta New York és Shanghai tőzsdéit. Időközben a legnagyobb pénzügyi és bankválságban vagyunk legalább 77 éves viszonylatban – de talán a kapitalizmus történetének eddigi legnagyobb válságában. Hogyan lehetett egy teljesen szokásos ’disznó-ciklusnak« (2) (ház-túlkínálat) ilyen hatalmas hatása? Az első magyarázatot a Egyesült Államok munkásosztálya adja, mert életszínvonalát a csökkenő reálbérek mellett csak adósságokkal tudta fönntartani. Még 1995-ben az amerikai jelzálogkölcsönök (3) kevesebb, mint 2 százaléka volt ’subprime« (4), 2005-ben már 25 százalék. Az amerikai proletariátus eladósodása az utóbbi években jócskán megnövekedett, 2007-ben az átlag amerikai jövedelmének 14 százalékát fordította tartozások visszafizetésére.

2. A második magyarázat a hitel általános kiterjesztésében rejlik. A ’70-es évek eleje, a Bretton Woods-i rendszer vége óta a kapitalizmus története a hasznot hozó befektetési lehetőségek után kutató tőke történeteként fogható föl. Mivel a gyárakba és effélékbe való produktív befektetésekben nem tud elégséges szinten értékesülni, a tőke más ’befektetési formákat« keres: valutaspekuláció, derivatívák (5), ingatlanspekuláció (a polgári terminológiában ezt ’befektetési ínségnek« nevezik). A legutóbbi évtized egyik ’pénzügyi újítása« volt az olyan értékpapírokkal való kereskedelem, amelyek adósságjóváíráson és jelzálogon alapulnak, és ráadásul sokszorosan ’kötegeltek«. Az ilyen CDO-k (6) tették lehetővé, hogy [a hitelminősítők] a ’romlott« hiteleket is abszolút biztonságosra ’értékeljék«, úgyhogy vásárolhattak ilyen papírokat az intézményi befektetők is (mint a nyugdíjpénztárak), amelyeket törvény kötelez, hogy biztonságosan fektessék be pénzeiket. A magas hitelrész megsokszorozta a befektetett magántőke nyereségét; ez az ’emelőhatás« üt vissza aztán a hitelpiramis összeomlásánál bumeráng-szerűen. Mindehhez még az is kiderült a subprime-válságban, hogy a kötegelés miatt már senki sem ismerte föl, hol lappanganak a ’romlott« hitelek (’szennyezés«) és hogy melyik bankot fenyegeti épp az összeomlás. A szabályos üzletmenetbe vetett bizalom a tőke értékesülésének (egyik) anyagi feltétele. A bankok közti bizalomvesztés a ’pénzügyiből« bankválságot csinált.

3. A válság kitörése óta folyik arról a vita, hogy ’eléri-e«, illetve hogyan és milyen mértékben ’a pénzügyi válság a reálgazdaságot«. A valóságban ez megfordítva történik: a világkonjunktúra leívelését (2007-től) sokszorozzák meg a pénzügyi mechanizmusok. Ugyanazok a pénzügyi folyamatok, amelyek lehetővé tették a ’növekedést«, most az összeomlást kényszerítik ki. Ezért tűnik a válság ’pénzügyi válságnak«. Ám a válság lényege nem a bankok fizetésképtelenségében, vagyis ’passzívájában« rejlik, a tulajdonképpeni probléma az ’aktíva«: az úgynevezett ’reálgazdaság« magas eladósodása.

4. A pénzügyi lufi ugyanis nem valami elkerülhető hibás folyamat, hanem az úgynevezett ’reálgazdaság« alapja. Ez a ’90-es évek közepe óta a hitelkiterjesztésnek köszönhetően folyamatosan növekedett. A globális GDP az 1970-es évek óta csak 2-4 százalékkal növekszik (az elmúlt évszázad ’50-es és ’60-as éveiben 4-7% volt ez az arány). A dot.com-válság (7) után minden gátat megnyitottak. A rákövetkező négy évben a Fed több dollárt hozott forgalomba, mint az észak-amerikai történelem megelőző 200 évében összesen. A fogyasztói hiteleket és jelzálogkölcsönöket a kapitalizmus történetében a legnagyobb mértékben terjesztették ki. A bankok részben 3% alatti kamatra adtak kölcsönt – ez az önköltség alatt van, és a túlfelhalmozási válság kifejeződése (lásd fentebb: ’befektetési szükségállapot«; a berendezésekbe és gyárakba fektetett összegek ez években továbbra is igen alacsonyak maradtak). Ennek eltussolására a 2005-ös évtől kezdve az USA-ban az M3 pénzösszeget (8) nem foglalják bele a statisztikába. Mindezen intézkedések ellenére az Egyesült Államok bruttó hazai terméke azóta is csak az ingatlanlufitól növekedett. Szintén érdekes a 2002-2006-os globális felfutás: a munkanélküliek száma nem csökkent.

5. A harmadik magyarázat, hogy a subprime-válság miért töltötte be a gyutacs szerepét: az adósságokból finanszírozott és fogyasztás-vezérelt amerikai gazdaság a maga 800 milliárd dolláros évi mérleghiányával hatalmas tőkebeáramlásokra volt ráutalva, legfőképpen Kínából, amely ugyanakkor a fogyasztási cikkek előállítására szakosodott világméretű ipari központtá vált; Kína, Japán, Tajvan és Dél-Korea mint fő tőkefolyósítók időközben összesen 4 billió dollárnyi pénztartalékot tartanak maguknál. E mechanizmus a következőképpen foglalható össze: a Kínában termelt árukat az USA-ban fogyasztják el, és dollárban fizetnek értük, amely dollárok ezért Kínában halmozódnak fel. E dollárokat Kína aztán kölcsönadja az amerikai kormánynak, hogy a körforgás mehessen tovább. Egy ilyen konstrukció előbb-utóbb biztosan véget ér. És valójában 2007 óta Európa a kínai áruk legnagyobb piaca, már nem az Amerikai Egyesült Államok. A modell korlátai láthatóvá váltak – és a válságban még élesebben kirajzolódnak: az Amerikába áramló külföldi tőke 2008. nyarán drámaian lecsökkent, a szükséges havi 40 milliárd dollár helyett, amelyet államkötvényekért külföldi vásárlóknak fizetnie kellene, augusztusban 14, júliusban csak 8,6 milliárd jött be. A Fannie Mae-t és a Freddie Mac-et főleg azért ’mentették meg« (értsd: államosították) szeptemberben, hogy Kínának ne szegjék kedvét, mely ország ott összesen 500 milliárd dollárt fektetett be.

6. Az autóiparban egybeesik a konjunktúraciklus, a túlkapacitások, a befektetések hiánya, a magas eladósodás (a cégeké és az ügyfeleké is) és a termékciklus (túlérett piac, eldugult utak, ’az olajkorszak vége«). Ezért sújtja a válság az autóipart és beszállítóit pillanatnyilag a legsúlyosabban.

7. Jelenleg hatalmas monopolizációs folyamatnak vagyunk tanúi globális szinten. Ebben a folyamatban maga az uralkodó osztály is átrendezi sorait, és kihirdeti a szükségállapotot (pl. a ’pénzpiaci stabilizációs törvény« is ’felhatalmazó törvény«). A mentőintézkedések elárulják az uralkodó osztály struktúrájáról és a teljhatalommal felruházott személyekről, hogy a kormányok nem állják útját a fejleményeknek, hanem díszsorfalat állnak nekik, vagy egyenesen kiélezik őket. (Robert Scheer az amerikai kormány bail out-politikája (9) kapcsán ’pénzügyi fasizmusról« beszélt.)

8. A válság folyamatában és a válságintézkedések nyomán a munkanélküli- és nyugdíjbiztosítások, valamint az önkormányzatok csődölnek be következőnek. Ezen intézetek pénzeiket egyfelől a spekulatívtól (a német nyugdíjbiztosítónak Lehman-papírjai voltak) a csúcs-spekulatívig terjedő befektetésekbe tették (az ingatlan- és nyersanyagkrach után amerikai nyugdíjalapok részben ’keselyű-papírokba« – vulture fonds (10) – csoportosították át befektetéseiket), és az életbiztosítások és céges bevételek is veszélybe kerülnek a szóba jöhető bankcsődök kapcsán. Másrészt ezen alapokból szolgálják ki magukat a kormányok (Oroszországban nyugdíjpénzekkel mentettek meg bankokat; az argentin kormány a magánnyugdíjpénztárakat csapolja; stb.). Csakúgy, mint a ’70-es évek közepén (New York!), a mostani válság is átcsap a kommunális költségvetésekre. Sok Ruhr-vidéki város, de pl. Freiburg is súlyos fizetési nehézségek előtt áll.

9. A pénzügyi szektor után most egész államok válnak a bail out tárgyaivá: Izland, Magyarország, Pakisztán, Törökország, Belorusszia, a balti államok, Románia, Szerbia, Kazahsztán… Félő, hogy dominóeffektus következik, a Nemzetközi Valutaalapnak ugyanis mintegy ötszázmilliárd dollárra volna szüksége a mentőcsomagokra – és feleennyi sem áll rendelkezésére. Politikai jelentőséggel bír, hogy Izland ezek után Oroszországhoz, Pakisztán Kínához, Argentína pedig Venezuelához fordult segítségért. Ám a segítségül siető országoknak is elfogy a pénze. Nagyon valószínűtlen, hogy a november közepére összehívott pénzügyi csúcstalálkozó egy új Bretton Woods-szerű rendszerben (11) meg tudna egyezni. A ’népgazdaság« mítosza rogyadozik. Összedőlni akkor fog, amikor egy olyan országot ér el az ár, mint Svájc! A nemzeti szabályozás alatt tartott munkaerőpiacok, amelyek segítségével a világ munkásosztálya egyes szegmensekbe volt beosztva, összeomlanak.

A kapitalista világrendszer válsága

10. No ’decoupling« – se az EU-ban, se a BRIC-országokban! A nagy belpiacokkal rendelkező BRIC-országoknak kellene a hitelekkel finanszírozott fogyasztás kimerült modelljét időben meghosszabbítania. Azonban ezen államok új középrétegei belátható időn belül nem tudják az egyesült államokbeli munkásosztály fogyasztását pótolni. A BRIC-államokba vetett eltúlzott remények maguk is a válság kifejeződései voltak. Oroszországban például a közvetlen külföldi befektetések 2008-ban a 2007-es évhez képest csaknem megfeleződtek; az extrém gyenge bankrendszer és az ingatlanbuborék már pukkan. Hatalmas refinanszírozási gondok fenyegetnek. Elkezdődtek a tömeges elbocsátások. Izland államcsődje csak ízelítő volt, a feltörekvő országok jelzik a válság következő robbanáshullámának hatókörét. Itt aztán jóval nagyobb összegekről van szó, mint a subprime-válság esetében. Kína ugyanakkor nem tagadhatja meg a pénzügyi segítséget a könyörgő Egyesült Államoktól és Németországtól! A kínai pénzek megvonása az USA-tól a színtiszta öngyilkossággal érne fel – minden rezsim túlélése attól függ, hogy a válságban összezuhan-e az amerikai pénzügyi rendszer.

11. Az USA katasztrofális gazdasági helyzetét 9/11 után a ’hiány ikertornyai« (’the twin towers of deficit«) címkével illették sokan: a legnagyobb államadósság és legnagyobb külföldi adósság értendő ezen. Néhány év alatt kinőtt és összedőlt egy harmadik torony is: a magánháztartások a GDP jóval több, mint 100%-ával vannak eladósodva. E törékeny helyzet fenntartásához szükséges tőkebeáramlások (lásd 5. pont) két feltételtől függenek: a dollártól mint ’világpénztől« és a US Army katonai uralmától. Az Afganisztánban és Irakban folytatott, már nem megnyerhető háborúkkal ez a helyzet még ingatagabbá vált. A hegemón tönkrement. Viszont Beverly Silverrel és Giovanni Arrighivel ellentétben nem gondoljuk azt, hogy az új hegemón jót tesz nekünk, sem azt, hogy egyáltalában már kiderült, hogy lesz-e utód. Ha lesz, az kevésbé lenne jó nekünk, mint a forradalom. Az sem lejátszott meccs, hogy ki lehet az és meddig; Immanuel Wallerstein nemrég azt írta, hogy egy ilyesfajta átmenet általában 50 évig tart, és csak az a biztos, hogy 2008. a ’neoliberalizmus leköszönésének« éve. És egy ilyen leköszönés az összes kérdést aktuálissá teszi.

12. Sajnos a baloldalon folyó vita nem e kérdések szféráiban mozog. Sokan új keynesianizmusban reménykednek, vagyis az erős állam mellett teszik le a garast. A keynesianizmus újabb kiadásának azonban nincs talaja: nincs már olyan népgazdaság, amely a világválság nyomásának ellen tudna állni; a nemzeti fogyasztásserkentés nem működik többé – épp ellenkezőleg: az állam, amely az utóbbi hetekben ’saját« bankjaira garanciákat adott, minden más államra short selling (12) nyomást gyakorol; az egyik bankház/gyár/állam bail outja elértékteleníti a másikat. És hogyan kellene az ’igényeket« serkenteni, amikor a prolik és a bankok is ülnek a pénzükön? Ráadásul nincs olyan hegemón, aki egy ilyen programot keresztülvihetne, mint amilyen az USA volt a ’30-as években – válaszul az ottani osztályharcokra!

A válság válsága

13. A ’neoliberális gazdaságpolitika« abból állt (mintegy reakcióképpen a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji osztályharcokra), hogy csökkentették a költségeket, mindenekelőtt a béreket. Az alacsony (gyakran infláció alatti, azaz negatív) kamatok politikája útján jócskán kiterjesztették a hiteleket, hogy a fogyasztás (a munkásosztályé ugyanúgy, mint a gépekbe való ’vállalkozói befektetés«) finanszírozható legyen. Így emelték a vállalkozói profitokat, drasztikusan megváltoztatták a jövedelemelosztást, és elszegényedésbe vitték az osztály nagy részeit. Ám minden pusztítás ellenére, amelyet ez a stratégia szerte a földgolyón okozott (’szerkezetátalakító programok«), lényegében akkor sem ért célt: a reálbefektetések alacsony szinten maradtak.

14. E keretben a ’fejlődés« csak a tőke agresszív kiterjesztésével volt lehetséges: az eddig felderítetlen zugokba való betolakodással, bevándorlói munkaerő toborzásával, a ’periféria« iparosításával. Az utóbbi 40 évben világméretű proletarizálódás zajlott olyan mértékben és sebességgel, mint a kapitalizmus történetében eddig soha (lásd Wildcat #82). Ez a kiút tehát ma le van zárva, a periféria ma már iparosítva van.

15. A neoliberalizmus nem új ’modell« volt (mint azt a ’posztfordizmusról« (13) szóló fecsegés akarta elhitetni), hanem egyetlen hosszúra nyúlt válság 1973-tól kezdve. A deregulált, viszont politikailag igazgatott pénzügyi szektor volt a válasz a tényleges kereslet visszaesésére, ami más szóval a munka prekarizálódása. A globális rendszer ’pénzügyi kockázatában« az utóbbi évtizedekben a munkásosztályt ért támadás tükröződik vissza. A ’80-as évek óta ezt a stratégiát egyre gyorsabb ütemben egymásra következő ’pénzügyi válságok« rázták meg: adósságválság a ’80-as évek első felében, takarékpénztári válság Amerikában a ’80-as évek második felében, peso-válság Mexikóban 1994-95-ben, dél-kelet-ázsiai válság 1997-98-ban, rubelválság 1998-99-ben és a dot.com-válság 2000-01-ben. Míg azonban mindeme válságokat regionálisan vagy szektorra leosztva korlátok közé lehetett szorítani (a hitelek további kiszélesítése árán), a jelenlegi csuszamlásban a hosszúra nyúlt válság saját határaiba ütközik. A ’válság válságában« a globális kapitalizmus a szakadék szélén táncol.

Az urak lehetőségei kifogyóban

16. Minek a kezdete? «1929« nem maga a válság volt, hanem annak bejelentése. A mostani válság is jó sokáig fog tartani, és csúcspontját a 2009-es év inkább végén, mint közepén fogja elérni; ezután elhúzódó [depresszió] következik (az 1873-78-as válság is öt évig tartott). Az ’első mutatók« koromsötétek: az ipari termelés kétszámjegyű visszaesést mutat, a kőolaj ára három hónap alatt felére hanyatlott, egyáltalában bukórepülésben vannak a nyersanyagárak, a világkereskedelem csökkenőben. Mindez a recesszió mélységét jelzi. Az aktuális válságot a polgári kommentárok is a lisszaboni földrengéshez (1755. november 1.) hasonlítják, hogy kiemeljék a korszakváltás-jelleget. A lisszaboni földrengést többnyire a francia forradalom nyitányának szokás tekinteni…

17. Defláció Az ENSZ munkaügyi szervezete (ILO, International Labour Organization) a globális munkanélküliség 11 százalékos emelkedésével számol (210 milliós végszám) 2009-ben. Ez arra a valószínűtlen esetre vonatkozik, ha a válságot sikerülne ’kézben tartani«. A mindenütt beütő tömeges elbocsátások más nyelvet beszélnek (csak a [Gyöngy-folyó] deltájában az év végéig két és fél millió ember veszítheti el a munkahelyét!). Másrészt ez azt jelenti, hogy a fogyasztás durván visszaesik, és defláció várható. A defláció önmagát erősíti: a zuhanó árak lenyomják a profithatárokat. Aztán még több embert bocsátanak el, a fogyasztási kiadások még inkább visszaszorulnak, a vállalatok nyeresége tovább süllyed… Ami a pénzügyi politikát illeti, ez ellen elég keveset lehet tenni – hát még ha az Egyesült Államokban máris 1 százalékon, Japánban 0,3 százalékon áll a jegybanki alapkamat!

18. A reformizmus lehetetlensége Azon követelése többek között az ATTAC-nak, hogy mentsék meg a reálgazdaságot, és hagyják tönkremenni a bankokat, nem váltható valóra, ugyanis a bankok nélkülözhetetlenek a kapitalizmus működéséhez. Hogy a bankok viszont vagy kuporgatják a ’mentőpénzeket«, vagy kisebb bankok felvásárlására használják – vagy éppen osztalékok és bónuszok formájában szórják el! −, világosan jelzi a dilemmát: hogyan lehet a fogyasztást serkenteni, ugyanakkor a jövedelmet újfent a termelékenységhez kötni? Az év eleji Bush-terv (14) sem működött: az emberek felvették az ajándékba kapott pénzt, hogy aztán adósságaikat fizessék vissza vele, vagy a jövendő rossz időkre tartalékolják. Konjunktúraélénkítő programként csak akkor működött volna, ha a csekkeket rögtön el is költötték volna. Sok válság elleni intézkedés (masszív kamatcsökkentés, olcsó hitelek forgalomba hozatala, mindenféle garanciák…) csak olaj volt a tűzre – mert a bankok a pénzt rendkívül kockázatos spekulációkra használták, amelyek segítségével a nagy veszteségekből akartak valahogy kikeveredni. A további pénzek befecskendezésével a gondok nem oldódnak meg, hanem csak elmélyülnek, amíg ezzel együtt a rendszert nem szabályozzák. A szabályozások azonban csak akkor működnek, ha egyidejűleg a munkásosztályt erősebb kézzel fogják munkára, mint azt Lafontaine javasolta pénzügyminisztersége idején. (L. elsőként tett javaslatot a munkanélküli segély megszüntetésére, amint az aztán a Hartz IV (15) formájában meg is történt.) A munkásosztály fölött aratott fölényes győzelem nélkül az egyes szabályozások és mentőkísérletek csak a konkurrens tőkék és frakciók közti feszültséget növelik.

Mi a teendő?

19. Harc a lelkekért Hogy ’pénzügyi válságról« folyik a beszéd, az legitimációul szolgál ahhoz, hogy a bankokat és bankárokat a proletárok megtakarított pénzével és adóbefizetéseivel megmentsék. Hogy a ’spekulációt« és a ’mohóságot« teszik meg felelősnek, annak el kell terelnie a figyelmet az egész rendszer válságáról. Bellofiore és Halevi a ’traumatizált munkások, eladósodott fogyasztók és mániás depressziós takarékoskodók hármas egységéről« beszél, és arról, hogy az emberek kényszerből váltak a ’pénzpiacok résztvevőivé«. A válság propagandisztikus kezelésében ehelyett azzal vagdalkoznak, hogy a ’kisemberek« szintén ’mohók« voltak, és pénzüket pl. izlandi bankokba tették (ami igaz is). Ám a legtöbbeknek az állami rendszerek (pl. nyugdíjak) leépítése következtében és az inflációs ráta alatti kamatok láttán (a ’neoliberalizmusban« tipikus és lényegi elem) semmi más nem maradt. «A kisemberek mohósága« bűnbak és ugyanakkor igazolás a keményebb munkakényszerhez. Horst Köhler azt mondta egy Spiegel-interjúban: ’Elvileg mindenki gazdag akar lenni, mégpedig a lehető legkevesebb személyes erőfeszítéssel. Azt gondolták, ez a legkönnyebben pénzpiaci üzletekkel megy, hiszen így nem kell halálra dolgozni magát az embernek. Ez a mentalitás sajnos túlságosan is elterjedt. Ha új tudatot akarunk a pénzről kialakítani, akkor a munka értékéről is új tudat kell nekünk.« Ez a brutális takarékossági programok kísérődala, amelyek előttünk állnak. Ugyanebben az interjúban azonban Köhler azt is mondta: ’Könnyen lehet, hogy gyanakvás támad, hogy az ’ott fönt’ ülőket nem érdeklik az ’idelentiek’ vagy az egész.« Ez jelzi az esélyeket! Ez a rendszer válsága, alapvető tisztázásokat tesz lehetővé és követel meg. A rá adott válasznak nevén kell neveznie a dolgokat: nincs több tere a reformista elképzeléseknek. Amint a munkások – a szükségtől vezérelve – a kapitalizmus alapvető működési módjaival kerülnek szembe, az alapokkal kezdenek foglalkozni, e kérdések ismét nagyon is aktuálisak lesznek.

20. Technikailag már most is létezik a világméretű munkásosztály. Együtt dolgozunk a termelési láncolatokban, számítógéppel és internettel vagyunk összekötve, elektronikus pénz száguld keresztül-kasul a glóbuszon (és lehetővé teszi például, hogy a vendégmunkások pénzt utaljanak át otthon maradt családjuknak…). Eddig a ’globális Dél« és a régi nagyvárosok közti durva bérkülönbség fontos eszköze volt a megosztásnak. De míg az egyes országokon belül nőtt a társadalmi egyenlőtlenség az utóbbi években, és a válság során még jobban kiéleződik, a déli és az északi félteke munkásai közti különbségek csökkentek, és egyre kisebbek lesznek.

21. Szakadások… Vajon a válság-támadások még jobban megosztják az embereket, vagy megvalósul egy politikai jellegű osztály-átrendeződés? A válság formája (’pénzügyi válság«) hamarosan felerősíti az osztályszakadásokat (pénzügyi befektetéseket birtoklók a tulajdonnélküliekkel szemben, törzsgárda a kölcsönzött munkaerő ellen, fiatalok az öregek ellen – pl. a nyugdíjak kérdésében!). Másrészt a válság bizonyosan magában hordozza az erőt és az eszközöket ahhoz, hogy az anyagi megosztás alól kicsússzon a talaj. Politikailag tulajdonképpen minden téma nyitva. Mindenkinek világos lehet, hogy korszakos áttörés jön.

22. A baloldal A válság itt is hozott némi megvilágosodást. Joachim Hirsch, a német posztfordizmus-hívő baloldaliak atyja most azt mondja: a ’posztfordizmus« fogalma afféle ’pótmeghatározás« volt. Ez a válság folyamán most egyértelművé vált. Remek, ez a ’pótmeghatározás« uralta az agyakat a baloldalon csaknem 30 évig: hogy nincs többé munkásosztály, az ipari termelés elhalóban, stb. Ezidáig azonban inkább elbutító hatású a válság a baloldalon: a keynesianizmusban és az államban reménykednek; sietnek a kapitalizmus betegágyához, de nem késsel a kézben, hanem hogy orvosságot vigyenek neki.

23. …vagy a globális munkásosztály politikai újjárendeződése? A most élő nemzedékeknek sosem volt nagyobb szükségük és lehetőségük történelmet csinálni. Nem kell az ’elnyomorodás-elméletekre« fogadni, kevés bizonyíték akad a történelemben arra nézvést, hogy a munkások jobban tudnának harcolni, ha nyomorognak. Másrészt nincs értelme azt hinni, hogy semmi sem fog történni – a 2008. eleji lázadások világszerte csak a kezdetet jelzik. Kínában az utóbbi hetekben nagyon gyorsan spontán harcokat váltott ki az elbocsátási hullám, stb. A kérdés inkább az: mi jön itt létre? És vajon a harcok fölérnek-e a válság drámaiságával? A déli féltekén zajló harcok (Irak, Afganisztán, Latin-Amerika, Ázsia – bevándorlók harcai) lezárták a tőke kereszteshadjáratai előtt az utat. Az aktuális válság ezzel szemben a metropoliszokban tör ki, és ténylegesen ’a tőke válsága«, a munkásosztálynak politikailag semmi köze hozzá – csakis eladósodott fogyasztók formájában, ezernyi mikrostratégiában, amelyekben mindenki elrejtőzött és befalazta magát, egyéni kiutakban, melyekben az opportunizmus nem ismert határokat. És ha kifejezetten Németországot nézzük, hát alig bukkantak föl harcok a (2008-as) év elején. (Spanyolországban és Nagy-Britanniában mondjuk legalább volt néhány teherautósofőr-sztrájk.) Viszont mintegy négy éve Németországban is vannak harcok, tanulási folyamatok, üzembezárások elleni sztrájkok, iskolai és egyetemi mozgósítások. Mindazonáltal ezek a mozgalmak eddig mind egymástól külön futottak – és most nyár óta óriási fenyegetéssel néznek szembe a válság miatt. Egyes ágazatokra ez különösképpen keményen hat (autóipar, biztosítási és banki alkalmazottak, a köztes rétegek [Lehmschichten], akiknek a Siemensnél hadat üzentek…), de ha lényegében mindenki érintett lehet, akkor a szolidaritásnak van anyagi alapja is. A válság megteremti az esélyét, hogy az eddig különálló folyamatok összejöjjenek, és a harcok közti kölcsönös kapcsolatokat erősítsék. Globális válság – globális osztályharc. Elképzelhető-e az újjárendeződés a francia külvárosi lázongók, a kirúgásuk ellen sztrájkolók, a tanulók és diákok mozgalmai, a proletarizáció sodrásában zajló sztrájkok (GDL), a korábban ’garantált« szektorok (pénzügyi és biztosítói szektor), az emelkedő víz- és energiaárak elleni kezdeményezések és (miért ne? Lásd Argentína!) dühöngő takarékszámla-tulajdonosok között? Egy olyan újjárendeződés, amely a kínai munkások küzdelmeire is hivatkozik? Amit nekünk mindenképp tennünk kellene: minden égtájról információkat gyűjteni és köröztetni a harcokról és mozgalmakról, valamint előállítani és megvitatni ezeket. Militáns kutatást, nem pedig ’átmeneti programokat«! (16) A szükségállapot-politika és a munka központi szerepének kritikáját! Mutassunk rá a kizsákmányolás meghaladását célzó lehetőségekre a társadalom fejlődésében, a válságban és a harcokban!

(1) A befektetési bankok (gazdag) ügyfeleik vagyonát igazgatják, értékpapírokkal kereskednek, valamint vállalatoknak nyújtanak segítséget a tőkefelvételnél (mint pl. a tőzsdei bejegyzéskor). A ’befektetési bank« üzleti modellje a mostani válsággal végét járja.

(2) A disznó-ciklus a mezőgazdaság-tudományból származó fogalom, és a kínálati oldalon jelentkező időszakos ingadozásokra vonatkozik. A magas árak gyarapítják a befektetéseket, amelyek azonban a tenyésztési idő miatt csak később gyakorolnak hatást a kínálatra, és akkor túlkínálathoz és áreséshez vezetnek. Ennek következtében termeléscsökkentés következik, amely azonban ugyanúgy csak később fejti ki a hatását, és így tovább…

(3) A jelzálogkölcsön az egy vagy több ingatlanra kiterjedő zálogjog útján biztosított kölcsön. E zálogjogot a manapság nagy mértékben telekkönyvi adóssággal érvényesítik (az újonnan folyósított kölcsönök több mint 90%-ánál). A telekkönyvi adósság (telekkönyvbe bejegyzett ingatlantartozás) az a dologi jog, mely szerint a visszafizetés az ingatlan tulajdonjogának átadásával történhet. A telektartozás az egyik legfontosabb hitelbiztosíték.

(4) Subprime-piacnak a magáncélú (tehát nem céges) jelzálogpiac azon részét nevezik, amely túlnyomórészt csekély fizetőképességű (’kevésbé érdemes«) vételezőkből áll.

(5) A derivatívák (származékos értékpapírok) kölcsönös szerződések, amelyek árképzése a piactól függő bevétel nagyságán (alapérték [Basiswert] vagy underlying) alapul. Alapértékül szolgálhatnak értékpapírok (pl. részvények, kölcsönök), piaci referenciaértékek (kamatok, indexek) vagy egyéb kereskedelmi tárgyak (nyersanyagok, devizák). Derivatívák lehetnek további derivatívák (second grades, ’második fokozatú« származékos értékpapírok) alapértékei is. Alapértékként vagy underlying assetként gazdaságon kívüli mennyiségek, mint pl. az időjárás is számításba jöhet.

(6) CDO = collateralized debt obligation – ’adóslevelekkel biztosított kölcsön« (lásd részletesebben: Bellofiore/Halevi).

(7) Dot.com-válság: ama tőzsdén bejegyzett vállalatok árfolyamának bedőlése 2000. márciusában, amelyek üzleti modellje elsősorban internetes technológiákra épült (ún. dot.com-ok), és amelyeknek többsége gyakorlatilag mégsem volt nyereséges. Ennek következményeképpen a tőzsdén kívüli vállalatoknál is finanszírozási válság alakult ki, amely sokaknál fizetésképtelenségbe torkollt. A dot.com-válság kidurrantotta az úgynevezett dot.com-lufit, és az ’új gazdaságba« (’new economy«) vetett túlzott reményeken kívül a részvények körüli nagy felhajtásnak is véget vetett, amely sok kisbefektetőt is megfogott az évezred végén.

(8) M3-összeg: a Fed (Am.Egy.Áll. központi bankja) definíciója szerint – az összes bankjegyekben és érmékben tartott US-dollár, plusz a futó dollár-folyószámlák, plusz dollár-befektetési bizonylatok (pl. államkölcsönök) és az összes 100’000 $ alatti pénzpiaci számla összege, plusz minden nagyobb keret 100’000 $ fölött (többek közt: eurodollár-tartalékok, nagyobb átruházható dollár-értékpapírkészletek és a legtöbb nem-európai ország dollártartalékai).

(9) Bail out: adósságátvállalás és –törlesztés harmadik fél részvételével.

(10) ’Keselyű-papír« (vulture fonds): zárt befektetési alap (hedge fonds), amely más, pl. fizetésképtelen vagy a csőd szélén álló vállalatokra specializálódott, hogy ezek maradványaiból jusson nyereséghez.

(11) Bretton Woods: ’a dollár aranyfedezetű vezető valuta-szerepe« − [a II. világháború vége felé kötött nemzetközi gazdasági egyezmény nyomán kialakított, stabilnak szánt globális pénzügyi rendszer − a ford.] − miután az USA 1971-ben felbontotta a dollár aranytartalékokhoz kötöttségét és az aranyra való beváltási kötelezettséget, a Bretton Woods-rendszer 1973-ban a kötött valutaátváltási arányok megszüntetése után végleg összedőlt.

(12) A short selling keretében a tőzsdén olyan értékpapírokat adnak el, amelyeknek eladójuk az üzlet időpontjában még nincs is birtokában. E stratégiával az eladó fél átlagon felüli nyereséget kasszírozhat a zuhanó tőzsdei árfolyamokból. A biztos határidős opciós üzletekkel ellentétben itt nagyon gyors üzletekről van szó, mivel az értékpapírokat igen rövid időn belül le kell szállítani [nachliefern]. Egy példa: egy ’shortseller« a tőzsdén eladja a ’Mintagyerek Rt.« 1000 részvényét 100 €urós árfolyamon. A papírokat azonban csak 3 nappal később kell leszállítania. Ha az eladás és a szállítási idő között 90 €uróra csökken a papírok árfolyama, emberünk (a tranzakciós és ’finanszírozási« költségek levonása előtt) 10’000 €urós nyereséget zsebelhet be.

(13) Posztfordizmus: A kapitalizmus 1970-es évektől számított fázisa, amikor is a korábban fordizmusként ismert ’jóléti« modellt fokozatosan elkezdték leépíteni. Míg a fordizmusra a hivatalos szociológiai elmélet szerint keynesiánus finanszírozási szerkezet, az ipari tömegtermelés egyeduralma és az anyagi ösztönzők viszonylagos biztosítottsága jellemző, az úgynevezett posztfordizmusban ez fellazul. A ’70-es évektől máig húzódó válság lényege, hogy a fizetőképes piacok lassacskán telítődnek, valamint az újabb termékek előállítására szolgáló technológiák gyorsan meghódítják a glóbuszt (a nagy konkurrencia lenyomja az árakat), így lehetetlen tartósan nagy profitrátát elérni. A ’posztfordizmusban« ezért igyekeznek a gyorsan változó piachoz igazodni: a munkaszervezet ’rugalmassá« válik, előtérbe kerül a ’csoportmunka«, a többcélú gépparkkal kivitelezett kisszériás termelés (’toyotizmusnak« is nevezik ezt a termelési módszert a japán autógyártó cég nyomán, ahol először vezették be). Szerkezetileg nagyobb teret kap a szellemi tulajdon (hiszen ez a kis szériák piaci siker esetén való megismételhetőségének lehetőségét garantálja az egyes tőkeegységek számára), egyúttal a munkástól is egyre jobban megkövetelik, hogy minden erejét és kreativitását a munkába fektesse, és mindezt ’továbbképzésekkel«, a teamekben (munkacsoportokban) gyakorolt közvetlen kontrollal, illetve egy általános elbizonytalanítással kívánják elérni, mely utóbbit szolgálja a korábbi állami garanciák (betegbiztosítás, oktatás, stb.) privatizációja és (a kispénzűek számára) leépítése. A munkaidő és az elérhető szolgáltatások ’rugalmassá« tétele, az átfedések látszólag számtalan különálló kategóriát és ’élethelyzetet« teremtenek, amelyben jóval nehezebb magunkra mint munkásosztályra ismerni. A szociológusok nagyrészt már egy ideje búcsút mondtak a marxi osztályfogalmaknak, és vagy sok párhuzamos ’osztályról« beszélnek, vagy az osztályok általános eltűnéséről - ezzel a demokrácia önmagáról alkotott képét erősítve. Amit a Wildcat itt kritizál, az elsősorban az az állítás, hogy a ’posztfordizmus« a kapitalizmus új sikermodellje lenne, mely ellehetetleníti a forradalmi perspektívát, helyette maximum ellenállás útján kivívott változtatásokat tesz lehetővé a forradalmi szubjektum hiányában. Ezt a nézetet a baloldal jelentős része is magáévá tette, így a teljesen pesszimistától a negristák hurráoptimista (némileg a 100 évvel ezelőtt divatos Bernstein-féle revizionizmusra emlékeztető) belenövés-elméletéig mindenféle baloldali teória alapul rajta. A Wildcat (és szerkesztőségünk) álláspontja szerint azonban a ’posztfordizmus« nem betonbiztos sikermodell, hanem a ’70-es évek óta tartó válság kezelésére tett kísérlet, mely azonban nem hozott megoldást. [a ford. jegyzete]

(14) Bush-terv: 140-150 milliárd dollár (96-103 milliárd €uro) közötti összeget juttattak amerikai háztartásoknak ’adócsekkek« formájában.

(15) Hartz IV: A Németországban 2005 január elsejétől érvényes törvény értelmében a korábbi munkanélküli-segélyt és szociális segélyt összevonták egy alacsonyabb összegű egységes ’munkanélküli segély II«-vé (ALG II), amelyet az illető 1 év ’munkanélküli segély I« után kap. Az I. konstrukció az utóbbi 2 év bérátlagának 60%-a, míg a II. egységesen 400 €uro plusz lakhatási költségek (lakbér, fűtés, stb.). Utóbbi egyre nagyobb mértékben fegyelmező eljárásokhoz van kötve: állandó készenlétet várnak el, juttatásokat gyakran szíre-szóra megvonnak, akkor is, ha azok hiánya életveszélyes (pl. inzulin-támogatás), sokszor kényszerűen olcsóbb lakáslehetőséget kell keresni a hivatal ’ügyfeleinek«. Ha az illetőt nem sikerül bepasszírozni valami munkahelyre, akkor berakják fél évre egy ’1-€urós állásba«, ahol 1 €uro az órabér. Bár a lakhatási támogatást továbbra is kapja, most már dolgoznia kell ugyanazért a szar pénzért, amit korábban segélyként kapott. A Hartz IV-t a szocdem-zöld koalíció vezette be, és sokáig tartó reakcióként váltotta ki az ún. ’hétfői tüntetéseket« (Montagsdemos). A munkanélküliek országszerte szerveződnek a hivatal szívatásai ellen, egymásnak támogató kíséretet nyújtva, igaz, sokszor a parlamenti (Balpárt) vagy azon kívüli (negrista, alapjövedelem-párti, stb. álradikális baloldal) szociáldemokrácia támogatásával. [a ford. jegyzete]

(16) Militáns kutatás (munkáskutatás): Az 1960-as években kifejlesztett technika (előfutárának lehet azonban tekinteni a Marx által fogalmazott kérdőívet, németül a neten: http://www.mlwerke.de/me/me19/me19_230.htm), amelyet főleg az operaizmus irányzata alkalmaz(ott). Az idő tájt Olaszországban a szakszervezetek megbízásából fiatal szociológusok járták az üzemeket, hogy a munkások körülményeinek felderítése útján adjanak témaötleteket a fogyatkozó taglétszámú szakszervezeteknek, és ezt a direkt kutatási módot vették át egyes forradalmárok is, azzal a szándékkal, hogy így hozzá tudnak járulni a munkahelyen uralkodó uralmi mechanizmusok rendszerezettebb megértéséhez is a munkásosztály körében. A kutatást ugyan az eszmeileg nem elkötelezett munkások nem vitték tovább, de a módszer maga mindmáig használható, igaz, kibővítve és a körülményekhez igazítva. Bővebb magyarázatért lásd a Kolinko csoport cikkét weboldalukon (http://www.nadir.org/nadir/initiativ/kolinko/engl/e_klazu.htm). [A ford. jegyzete]



german version

dossier »crisis«


[Home] [English Index]< --> [Archives (German)] [Order] [Contact]